Sokan rabjai vagyunk a vágynak, hogy megtaláljuk a „másik felünket”: egy olyan valakit, akivel megélhetjük, amint kettőnk személyisége összekapcsolódik egy új egésszé; akivel láthatatlan, mágikus drótok kötnek össze, illetve akivel olyan, mintha olvasnánk egymás gondolataiban és szavak nélkül is értenénk egymást. És valóban: csodálatos, amikor ez megtörténik. A baj csak az vele, hogy sokkal ritkább, mint ahogyan a romantikus regények, a sitcomok vagy a celebek instasztorijai alapján várnánk. Felmerül a kérdés, hogy lehetséges-e egyáltalán ilyen fajta érzelmi együttállás? És ha igen, vajon meddig tartható fenn?
A közös alap
A válási statisztikákat látva világos, hogy a „holtomiglan-holtodiglan” típusú kapcsolatok ideje lejárt: manapság az is eredmény, ha megérjük együtt a kritikus harmadik vagy hetedik évet. A legtöbb hosszútávú kapcsolat azért tud sok ideig működni, mert a felek gondolkodásában elég nagy átfedés van ahhoz, hogy kialakuljon egy erős, közös alap, ami tartóoszlopként működik kettejük fúziójában. Néhány eset kivételével azonban, a legtöbb hosszútávú kapcsolat mélyére ásva könnyen kiderül, hogy a pár tagjai csak keserves küzdelmek árán tudnak együtt maradni olyan külső motivátorok miatt, mint a megszokás, a közös gyerek, az anyagi-érzelmi biztonság, vagy a megkövült szülői minták. Baj-e ez? Nem feltétlenül, hiszen az élet nehéz, és a küzdelem pedig tiszteletre méltó. De hogyan lehetne kevésbé keserves?
Ha megvan közöttünk a fentebb említett átfedés, de mindketten aktívan dolgozunk azon, hogy jól bánjunk magunkkal, és autonóm, kiteljesedett egésszé váljunk külön-külön, akkor a közöttünk lévő különbségek hirtelen izgalmassá válnak, hiszen többé már nem a fúzió ellenségeként, a kapcsolatot romboló erőként, megoldandó, legyőzendő problémákként jelentkeznek, hanem alkalmat szolgáltatnak arra, hogy fenntartsuk az érdeklődést és kapcsolódjunk egymáshoz.
Már a múltkor írtam arról, hogy milyen nagy történelmi hagyománya van annak a nézetnek, miszerint a normától való eltérő gondolkodás rossz, veszélyes vagy üldözendő, és hogy ezt gyakran a párkapcsolatokban is hajlamosak vagyunk az árulás jeleként, vagy az autonómiánkat és a kapcsolatot veszélyeztető tényezőként kezelni.
A különbségek eltörlése, és ami utána következik
A párok, sőt sokszor a párterapeuták is azon dolgoznak, hogy csökkentsék vagy eltöröljék a különbségeket. A konfliktusok tulajdonképpen a személyes differenciák felerősített változatai, amiket mindenáron, akár erővel vagy szőnyeg alá söpréssel, jobb esetben kompromisszumos megoldással, de muszáj megszüntetni. Hiszen a konfliktus rossz. Pedig a legtöbbször nem maga a konfliktus forrásaként szolgáló különbség a probléma a pár tagjai között, hanem az, ahogyan kezelik azt. A másik minden áron való meggyőzése, az elkerülő magatartás, vagy az „én is engedek kicsit, te is engedsz kicsit”, egyszerűbbé teszi ugyan a dolgokat, de a kapcsolódás szinte minden esetben megszenvedi ezt a fajta megközelítést. Ezzel szemben az együttműködés, a különbségek tiszteletben tartása és a kreatív problémamegoldás, bár sokszor nehéz és fárasztó, de az előbbiekkel ellentétben nem erodálja a kapcsolatot.
Például…
Mit tegyen egy pár, ha A Spanyolországi nyaralást szeretne, B pedig Izlandra vágyik? Meggyőzhetik egymást arról, hogy milyen értelmetlen az egyik vagy a másik nézőpontja, sorsot húzhatnak, megállapodhatnak abban, hogy idén a tengerhez, jövőre a gejzírekhez mennek, lefoglalhatnak egy szállást valahol Franciaországban, a két ország fővárosát összekötő egyenes mértani középpontjában. Akárhogyan is: vagy az egyikük vagy mindkettejük elégedetlen lesz a végeredménnyel. Közös megoldásként azonban lecserélhetik a hosszú vakáció tervét két rövidebb hétvégére, amelynek során mindkét országot meglátogatják, dönthetnek az egyik mellett úgy, hogy a másik cserébe kap valamit, amit nagyon szeretne, izgalmassá tehetik az élményt valamivel, amitől fontosságát veszti az, hogy hol vannak. A lényeg, hogy egyikük se érezze vesztesnek magát. Így megakadályozható, hogy a különbségből konfliktus, a konfliktusból veszekedés, a veszekedésből pedig eltávolodás váljon.
A különbségek elfogadása és kezelése kétségtelenül némi érettséget és bátorságot kíván. Jó, ha birtokában vagyunk a szükséges eszközöknek: tudunk empatikusan viselkedni, értjük és magunkévá tettük az asszertív kommunikációt, és képesek vagyunk aktív figyelemmel fordulni egymás felé. Ha szeretnél többet tudni arról, hogy hogyan tehetsz szert ezekre a technikákra, jelentkezz az Igen! – 2 napos intenzív konfliktuskezelési tanfolyamra ahol az elmélet mellett konkrét gyakorlatokat is csinálunk majd.
