Kezdjünk egy példával!
— Elegem van abból, hogy soha semmiben nem segítesz!
— Ez hülyeség! Nagyon is sokat segítek! Most ezt miért mondod?
— Mert a múltkor is egyedül kellett mindent csinálnom!
— Milyen mindent? És milyen múltkor?
— Nem tudom, hagyjál! Nem emlékszem.
— Ez jellemző, te soha nem emlékszel semmire!
Abbahagyom, mert a végtelenségig lehetne folytatni ezt a párbeszédnek látszó valamit. A „soha”, a „mindig”, a „semmi” és a „minden” a leggyakoribb triggerszavak, amiket nehéz tényekkel alátámasztani. Nem nagyon tudok elképzelni olyan párt, ahol valaki „soha semmiben nem segít” a másiknak, vagy „soha nem emlékszik semmire”. De vajon van-e értelme ebben az esetben a tényeket vizsgálni, és előre viszi-e a veszekedést, ha megállapítjuk, hogy az egyikük havonta 3,9 dologban segít a másiknak, aki viszont ugyanennyi idő alatt átlagosan 8,3 dolgot felejt el?
A tapasztalatom azt mutatja, hogy ha egy veszekedés során az egyik érzését a másik tényekkel cáfolja, akkor ez gyakran csak olaj a tűzre. De vajon miért? Miért nem tudunk a vitáinkban a tényekre szabadkozni, és hideg fejjel mérlegelni a problémákat? „Mert emberek vagyunk” — hangzik ilyenkor a szokásos válasz. Engem azonban ez a válasz nem elégít ki. Vegyük be a piros kapszulát, és nézzük meg, mit rejt a nyúl ürege.
A három valóság
Embernek lenni többek közt azt jelenti, hogy egy helyett három világban lakunk egyszerre. A külső világ (A) természeti jelenségekből, fizikai törvényszerűségekből, tárgyakból és élőlényekből áll. Ezeket mindannyian nagyjából egyformának érzékeljük. A külső világ alapegysége a tudományos tény, amely mérhető és bizonyítható. Amikor ezt írom, odakint 15 fok van. Tudom, mert megnéztem a hőmérőt.
Az anyagi világ jelenségeiből idegrendszerünknek köszönhetően létrehozzuk saját valóságunkat, vagyis belső világunkat (B), amely az előbbivel szemben egyedi, lenyűgőző és csodálatos lenyomata a külső valóságnak, és amelybe agyunk az objektív, mérhető tények mellett minden egyes pillanatban belefaktorálja a személyes érzéseinket, múltbéli tapasztalatainkat (sőt, elődeink múltbéli tapasztalatait is), a jövővel kapcsolatos vágyainkat, a belénk nevelt értékeket, egyéni félelmeinket, ösztöneinket, traumáinkat és még rengeteg egyéb mellett mindazt, amiről még csak nem is tudjuk, hogy tudjuk.
E belső világban a tények sajátos jelentést kapnak, és jóval alacsonyabbrendűek a gondolatoknál és érzéseknél, amelyeket személyiségünk építőköveinek tekinthetünk. A külső világ 7,8 milliárd lakosával szemben a belső, szubjektív valóságunkban magányos remeteként, teljes elszigeteltségben vándorlunk nap mint nap, és nincs módunk arra, hogy azt megosszuk másokkal. A trükk az, hogy saját világunk realitása számunkra ugyanolyan valóságos, mint a külsőé. Amikor önismerettel foglalkozunk, tulajdonképpen e belső világunk törvényszerűségeit próbáljuk feltárni.
A klinikai pszichológia a külső és belső világ túl alacsony mértékű átfedését kórosnak véli, arra azonban, hogy pontosan mekkora átfedés normális és elfogadható, még nem sikerült választ találnia.
Az egyetlen, ami oldani tudja remeteségünk szorongató kínját, az, hogy van egy harmadik lakhelyünk is, az úgynevezett közös világ (C). Ezt belső valóságunk másokkal való megosztása teremti meg úgy, hogy személyiségünk rejtelmeit a külvilág számára is láthatóvá tesszük tetteink és kimondott szavaink összessége, egyszóval: a viselkedésünk által. Az, hogy érzéseink és gondolataink mennyire állnak összhangban tetteinkkel és szavainkkal számomra az érettség és a felelősségvállalás egyértelmű mércéje. És azt is gondolom, hogy e két világ összeszinkronizálása a felnőtté válás legnagyobb, legnehezebb és egyben legfontosabb célja, amit ha tartósan rosszul csinálunk, az elkerülhetetlenül neurózishoz vezet.
Hogyan értsük meg önmagunkat és a másikat?
Az Igen! – konfliktuskezelési módszer létrehozójaként sem tudományos, sem pszichológiai szakember nem vagyok, ezért távol áll tőlem, hogy megkíséreljem leírni az egészséges személyiség képletét. A módszerben azonban bátran építek arra, hogy te mint egy párkapcsolat (és bizonyos értelemben bármlilyen emberi kapcsolat) résztvevője akkor tudsz igazán hatékony és kiegyensúlyozott lenni, ha e három valóságod a lehető legnagyobb összhangban van egymással. Kissé áltudományosan, képlettel kifejezve:
A = B = C
Vagyis akkor tudod a legjobb formádat hozni, ha érzéseid és gondolataid minél nagyobb átfedésben vannak az objektív valósággal, a viselkedésed pedig hűen tükrözi azt, ahogyan gondolkodsz és érzel. Némi finomítással:
A ≅ B ≅ C
Hiszen az embernek levés része a tökéletlenség is, és haszontalan, sőt káros idealizmus lenne azt gondolni, hogy képesek vagyunk a három valóságunkat folyamatos összhangban tartani. Egyébként már az sem biztos, hogy most 15 fok van, lehet, hogy csak rossz a hőmérőm… 🙂
Hiszem, hogy egy ember csak akkor érthető meg igazán, ha e három valóságélményének egyforma fontosságot tulajdonítunk. Véleményem szerint pontosan ez az alapja a mediáció szemléletmódjának is, amely nem kíván igazságot tenni, nem tartja egyik fél nézőpontját sem felsőbbrendűnek a másikénál, és nem csak azért, mert ez gyakorlati okokból kerülendő egy jogi vita vagy egy hétköznapi konfliktus rendezését célzó folyamat során, hanem azért is, mert ez, mint látjuk, nem is lehetséges.
Hol csúszik el a konfliktuskezelés?
Térjünk vissza a bevezető példában szereplő veszekedésre! Mi okozhatja, hogy a fenti, egyszerű képlet mégsem segít akkor, amikor a jelenetben szereplő pár tagjai éppen benne van a konfliktusban?
Mert ez az egész nagyon bonyolult
Egyetértek. Nincs ember a földön, akinek az agya képes lenne ennyi információt egyszerre feldolgozni. A jó hír, hogy ha a pár tagjai folyamatosan foglalkoznak önismerettel, és a lehető legmélyebben értik, hogy belső világuk miért úgy reagál a külső benyomásokra, ahogy, akkor sokkal nyugodtabban és objektívebben tudnak közelíteni a konkrét helyzeteikhez. Ennek egyik mérhető eredményeképpen egyébként általában csökken a „soha”, a „mindig”, a „semmi” és a minden”-típusú szavak gyakorisága a kommunikációjukban 🙂
Mert a tények sem objektívek
Az, hogy mennyire vagyunk jók a tények elfogadásában, és hogy egyáltalán mit tekintünk ténynek, eleve nem magától értetődő. Gondoljunk csak az elmúlt évek nagy kulturális, társadalmi és tudományos vitáira a Föld alakjáról vagy a biológiai nemek viszonylagosságáról. Ugyanez a jelenség a példánkban is megfigyelhető: a segítség mindenkinek mást jelent: hiába hoz rengeteg áldozatot az egyik fél, ha a másik másból érzi a támogatást. A tényszerű segítségnyújtás számára olyan, mintha meg sem történt volna. Ezért is beszél a párkapcsolati tanácsadók nagy része annyit arról, hogy milyen fontos a kommunikáció, a saját igényeink minél pontosabb és asszertívebb megfogalmazása.
Mert a saját valóságunk rákényszerítése a másikra: erőszak
A „soha nem segítesz” vagy a „soha nem emlékszel semmire” valid megélése lehet a helyzetnek az egyik fél belső világában, de a másik a saját valóságában ezt jogosan érezheti hazugságnak, erőszaknak. Ezen az sem segít, ha titokban statisztikát vezetünk a támogató jellegű cselekedeteinkről vagy az elfelejtett ígéretekről, és a veszekedésben a másik orra alá toljuk azt. Sokkal hasznosabb út az empátia, amiről már korábban írtam. Az empátia utat nyit a másik valóságába, és ahogyan a szex egy másik emberrel való testi egyesülési kísérlet, a hatékony, együttműködő kommunikáció, az aktív figyelem, a meghitt közös beszélgetések és élmények az egyedüli eszközei saját belső világunk megosztásának és remete-magányunk csökkentésének.
Ha úgy tetszik, az empátia a lélek szexe.
Mert a traumáink torzítják a tények érzékelését
Aki traumatizált, hajlamos még a saját megítélése szerint is irracionálisan reagálni egyes helyzetekben. Trauma alatt nem kell valami látványos dologra gondolni: az is elég, ha valakit gyerekkorában elégszer szégyenítettek vagy hazudtoltak meg. Hiba lenne azt gondolni, hogy a fenti képlet csak a párkapcsolati konfliktusokhoz ad iránytűt; sajnos sok szülő-gyerek vagy tanár-diák dinamika is figyelmen kívül hagyja a három valóságunk egyenértékűségét, és ez hosszú távon sajnos oda vezet, hogy reakcióink a tanult és generációkon keresztül továbbpasszolt traumáink mentén sokszor még számunkra is megfejthetetlenek. Így fordulhat elő, hogy bár az egyikünk sokat és nagyon is szívesen segít, vagy ugyan néha elfelejt ezt-azt, a fontos dolgok rendszerint azért eszébe jutnak, ám mi ezt észre sem vesszük, mert arra drótoztak bennünket, hogy cserbenhagyottnak érzezzük magunkat. A megoldás? Az önismeret és a saját pszichológiai ellenállóképességünk fejlesztése.
Visszaélés, manipuláció, hazugság
Ez a csúnya rész. Az érettség hiánya gyakran vezet oda, hogy magunkat felsőbbrendűnek érezzük a másiknál, és a saját céljaink elérése érdekében ahhoz folyamodunk, hogy hatalmi pozíciónk erősítése miatt mást mondunk, mint amit valójában gondolunk, bűntudatot keltünk a másikban, elhallgatunk előle fontos információkat, vagy éppen játszmázunk. Ezzel eljátszuk az egyetlen esélyünket arra, hogy beengedjük a számunkra fontos embert saját világunkba, és helyette olyan utakra tereljük őt, amik sehová sem vezetnek. Erős idegzetűeknek melegen ajánlom a Csernobil című HBO minisorozat megtekintését, amelynek egyik fő üzenete:
„A titkaink és a hazugságaink határoznak meg minket. Amikor az igazság sértő, akkor csak hazudunk és hazudunk, amíg már nem is emlékszünk arra, hogy mi az igaz, pedig az ettől függetlenül létezik. Minden elmondott hazugsággal az igazság adósaivá válunk, és előbb vagy utóbb ezt a tartozást valakinek meg kell fizetni. Így robbanhat fel egy reaktormag. A hazugságok miatt.”
Most akkor az érzések vagy a tények a fontosabbak?
Hogy ne hagyjam válasz nélkül a címben feltett kérdést: a tények és az érzések egyaránt fontosak. Vannak helyzetek, amikre ez nem feltétlenül igaz: egy baleseti elsősegélynyújtáskor nincs idő az érzelmekre, és ha támaszt szeretnénk biztosítani boldogtalan párunknak, akkor a tények sokkal kevésbé számítanak. Ha boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatot szeretnénk, nem szabad tartósan kitartanunk amellett, hogy bármelyikünk igazsága felsőbbrendű a másikénál. Jelentkezz az Igen! – 2 napos intenzív konfliktuskezelési tanfolyamra, ahol megnézzük azt is, hogy mindezt hogyan tudod egyszerűen átültetni a gyakorlatba.
